Jó olvasást :)
7. rész: Relief - (Megkönnyebbülés)
*Joana*
Egyből
felismertem Ella hangját.
-
Mégis hol a francban voltál, téged keresünk már ezer éve, a telefonodat is
otthon hagytad! - mondta mérgesen, de közben megkönnyebbülten, majd megölelt.
- Ella, nem kapok levegőt. - szóltam rá, mikor már nagyon erősen
szorított.
- Bocsánat, de tudod hogy izgultam? Mégis mi történt? Anyud
mondta, hogy csak úgy kirontottál a házból.
- A telefonomat nem direkt hagytam otthon. Egyedül akartam lenni,
ezért nem mentem hozzád. – mondtam már előre, mert tudtam, hogy az lesz a
következő kérdése, hogy miért nem oda mentem.
- De mi borított ki ennyire?
- A hülye áramnak pont akkor kellett elmennie, anya pont akkor
vert le valamit, és már nem volt jegy, amikor odáig jutottam, hogy megvegyem.
Nem tudtam, hogy hogyan mondjam el, hogy elszúrtam, és nem megyünk 1D
koncertre.
- Ajj, Joana, nem haragudtam volna. Főleg úgy hogy mikor már fél
órája nem hívtál megpróbáltam jegyet venni, de csak egyet tudtam, mert elfogyott,
aztán... – kezdett bele a történetbe, de én közbeszóltam.
- Találkoztam egy lánnyal, aki tud segíteni jegyet szerezni, és
nem csak egy jegyünk lesz, hanem kettő, és fogalmam sincs ki az, de segíteni
fog. Elmegyünk a koncertre érted!!!- én teljesen azt hittem, hogy csak egy
jegyet tudott szerezni, és azért kezdett bele így. Amikor nem mondja ki egyből
a lényeget, általában mindig rossz a vége.
- De, Joana, végül két jegyet tudtam szerezni!!! Már csak a
postásnak kell kihoznia!! – mondta két oktávval feljebb.
- Úristeeen, tényleg, ezt hogy csináltad? – kérdeztem izgatottam,
majd elment a jókedvem – Akkor mi lesz a lánnyal, akivel találkoztam, és azt
mondta, hogy segít? - még felhívni se tudtam, hogy ne törje magát, mert van
jegyünk.
- Semmi, biztos nem haragszik meg hogy mégis van jegyünk.
- Hát, nagyon remélem. - mondtam, majd elindultunk hazafelé.
*Ella*
Miközben hazafelé tartottunk Joana elmesélte hogy milyen furcsa
volt a lány, de közben meg mennyire kedves.
- Én ezt nem értem, honnan szerez jegyet? - kérdeztem meglepetten.
- Fogalmam sincs, semmit nem mondott, még a nevét sem...
- Ez tényleg furcsa...
- Úristen fel kéne hívni anyuékat, hogy megtaláltalak – mondtam
pár perc néma sétálás után. Majd elővettem a mobilom, és kikerestem anyu
számát. – Szia anya! – köszöntem, miután felvette. – Igen, itt van velem,
minden rendben, már nemsokára ott vagyunk Joanaéknál. Oké, vigyázunk, szia! –
köszöntem is el.
- Jó nagy leszidást fogok kapni – mondta Joana.
- Nem hiszem, vagyis nem tudom... anyud eléggé ki volt borulva.
Olyan tíz perc múlva már az ajtót nyitottuk.
*Joana*
Tartottam anyától, hogy nagyon le fog szidni, de muszáj volt
bemenni.
- Sziasztok! – köszöntünk egyszerre Ellaval.
- Joana, mégis mit képzelsz, kirohansz a házból szó nélkül, és még
a telefonodat sem viszed magaddal? Tudod, hogy aggódtam, hogy valami bajod
esik? – kezdett bele köszönés nélkül anya, miközben közeledett felénk.
Olyan fél óra beszéd után felengedett minket a szobámba.
- Ez durva volt... - mondtam, miután becsuktuk magunt mögött az
ajtót.
- Annyira nem, megúsztad egy leszidással, és gondolj a jobb
oldalára, nem kaptál semmi büntetést.
- Hát, igen, az a szerencse, hogy anya megérti, hogy milyen
fontosak nekünk, és lehet, hogy ez enyhítette meg. Ő is volt már ilyen
helyzetben. - Mikor anya kb. 17 éves lehetett, volt egy banda, akikért
rajongott, és nem kapott jegyet a koncertjükre. Ella egyből megértette, hogy
miről beszélek, neki már meséltem erről.
- Jujj, bocsánat, de most haza kell mennem. Holnap találkozunk.
Szia! - mondta Ella, miután ránézett az órára.
- Oké, szia! De lekísérlek.
- Nem kell, maradj csak nyugodtan. Sziaa! - mondta, majd kiment a
szobámból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése