Two Girls And One Direction

Sziasztok! Itt a következő rész! NAGYON köszönöm a komikat és az értékeléseket is! :)
                                                                          Jó olvasást. :)

65. rész: Abbie...

*Ella*

Mikor megláttam, hogy Joana mit, vagyis inkább úgy mondom, kit nézett annyira, nagyon meglepődtem. Mégis mit keres itt?

- Hát te? - kérdezte Joana egyből, miután köszöntünk neki.

- Barátommal találkozom itt, de miközben vártam észrevettelek titeket, így gondoltam ide jövök. Amúgy, ezt én is kérdezhetném tőletek... – válaszolt, úgy mintha ez tök egyértelmű lenne, hogy itt Londonban találkozunk vele, miután Joanaval úgy tudtuk, hogy Los Angelesbe költözött a szüleivel.

- Tudod jól, hogy értette a kérdést, Abbie... – mondtam, mert egy kicsit felhúzott, hogy talán hazudott nekünk, mikor elköszöntünk egymástól, már majdnem 2 éve...

Abbie, teljes nevén Abbie Dawnson, legjobb barátnőnk volt. Vagyis inkább mondhatnám szinte testvérünknek, hisz mi hárman, olyanok voltunk egymásnak, mint 3 testvér. Mindent meg tudtunk beszélni, tényleg, bármit! Viszont 2 évvel ezelőtt Abbie szülei jobb állást kaptak Los Angelesben. Eléggé lesokkolt minket a hír, hisz tudtuk, hogy nagyon sok ideig nem fogunk vele találkozni. Azzal nyugtatgattuk egymást, hogy majd beszélünk telefonon, meg skype-on. Viszont ebből szinte semmi nem lett. Több mint egy éve nem is tartjuk egymással a kapcsolatot. Kicsit sokkoló hirtelen csak úgy találkozni vele, Londonban, mikor száz százalékig biztos voltam benne, hogy Los Angelesben él.

- Szóval? – kérdezte Joana, miután Abbie csak nézett minket, és semmit nem mondott.

- Tudjátok... Én szólni akartam, de... – kezdett bele, de Joana közbe vágott.

- Most komolyan azt akarod velünk közölni, hogy már egy jó ideje itt élsz Londonban, és még csak fel sem hívtál miket, hogy bocsesz, de kicsit közelebb vagyok, mint gondolnátok? Vagy talán nem is Los Angelesbe költöztetek két éve, hanem ide, Londonba?

Hát igen… Joana a számból vette ki a szavakat, csak én nem akartam Abbiet így letámadni. De most komolyan, legalább felhívhatott volna, hisz elvileg legjobb barátnők voltunk...

- Én csak... Nem is tudom. Már több mint egy éve nem is beszéltünk egymással, és milyen lett volna, ha csak úgy felhívlak titeket?

- Mondjuk normális? Normális reakció arra, hogy állítólag a legjobb barátnőidet értesíted arról, hogy közel vagy hozzájuk! Tudod mennyire ki voltunk, mikor elmentél? Iszonyatosan hiányoztál, aztán egyre többször nem értél rá velünk beszélgetni... – mondtam, mert már én sem bírtam tovább csöndben maradni.

- Jó, oké, fel kellett volna, hívjalak titeket, bocsánat. – mondta Abbie, mire kínosan elnevettem magam. Ez egyre érdekesebb kezd lenni.

- Miért nem mondasz igazat, legalább most?

- Jó tudjátok mit? Higgyetek, amit akartok! Nem érdekel. Fogalmatok sincsen, min mentem keresztül ebben a 2 évben. Először nagyon megörültem, hogy találkoztunk, de rájöttem, hogy kár volt idejönnöm hozzátok! – mondta Abbie, és már el is sietett.

Joanaval, csak összenéztünk, és bámultunk magunk elé. Lehet kicsit durvák voltunk, bár nem! Szerintem igen is jogunk van tudni, hogy miért is nem hívott fel minket, hogy Londonban van. Hisz legjobb barátnők voltunk, vagy talán tévedtem, mikor annak gondoltam? Én már nem tudom, mi folyik itt... Bámulásom közepette, arra lettem figyelmes, hogy Harry engem néz. Láttam, hogy gyorsan oszt pár aláírást még, 

és ezután, már csak azt vettem észre, hogy közeledik felém. Túl jól ismer...

- Mi a baj? – mondta, szinte már suttogta a fülembe azzal a rekedtes hangján. Én csak megráztam a fejem, és szorosan megöleltem. Fejemet a vállába túrtam, és nagy levegővétellel, beszívtam azt a mámorító illatát. Akaratom ellenére is azt éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel... Rosszul esett, nagyon rosszul, hogy még csak fel sem hívott minket. Már túlléptünk rajta Joanaval, túlléptünk azon, hogy nem akarja velünk fenntartani a kapcsolatot. Erre pedig hirtelen megjelenik Londonban, pont ott, ahol mi vagyunk. Most komolyan, mennyi az esély erre? Hát igen… nem sok, de nekünk mégis sikerült. Sajnos...

- Menj vissza a srácokhoz. Neked ott a helyed. – mondtam, mosolyt erőltetve az arcomra.

- Dehogy megyek, nekem itt a helyem. – ölelt meg Harry újra szorosan, vagyis csak akart, mert én nem engedtem neki.

- Menj. Majd utána beszélünk. – mondtam, mire ő nagy nehezen bólintott.

- Sietek. – mondta, majd adott egy gyors puszit, és már ment is vissza a srácokhoz. Joana felé fordultam, és ekkor kitört belőlem a sírás. Ahogy láttam, neki se kellett sok, ahhoz, hogy ne bírja tovább tartani magát...

- Jajjj, te! Gyere ide. – mondta, miközben megölelt. Nem tudom miért, hisz már 2 éve nem találkoztunk vele, de nagyon megzavart ez a találkozás. Konkrétan olyan érzés volt, mintha lejátszódna bennem az a pár év, amit hárman együtt töltöttünk. Igen... Az a legnagyobb bajom, hogy hiányzott. Vagyis azt hittem ez csak múlt időben létezik, de nem... Még most is hiányzik. Joananak is, csak ő jobban tudja tartani magát nálam. Én már nem bírtam tovább. Lehet, túl reagálom ezt az egészet, vagy én nem tudom, de Abbien azt láttam, hogy szinte egyáltalán nem viselte meg, hogy el kellett válnunk egymástól. Hisz, mondom, olyanok voltunk, mint 3 testvér!

- Na menjünk, mert a srácok is a kisbusz felé tartanak már. – mondtam, miután már vagy tíz perce, csak álltunk Joanaval magunk elé bámulva. Láttam, vagyis éreztem, hogy Harry a tekintetemet akarta elkapni, de direkt nem néztem a szemébe, mert tudtam, hogy akkor csak megint nem fogom tudni tartani magam tovább, ami pedig a sajtónak igen jó téma lehet... Igen, vagy öt fotós körözött itt a srácok közelében, egyfolytában. Szóval csak odamentem hozzá, majd éreztem, hogy megfogja a kezem és megszorítja azt. Erre ránéztem, és láttam a szemében, hogy nem érti mi a baj; hisz miért is értené…

Mikor a kisbuszhoz értünk, Harry hirtelen megállt, és magával szembe fordított.

- Na jó én ezt nem bírom. Mi a baj? – kérdezte.

- Majd ha haza értünk, megmondom, jó? Nyugi, nincs nagy baj! Sőt inkább ez nem is baj, hanem sokkoló találkozás egy volt legjobb barátnővel... – motyogtam, majd megöleltem őt. Ilyenkor mindig be szoktam csukni a szemem és imádom beszívni az illatát, most sem tettem másképp. Viszont mikor egy kis idő után kinyitottam a szemem, szinte tátva maradt a szám.

- Úristen. – csak ennyit mondtam, vagyis inkább csak ennyit tudtam kinyögni...