Two Girls And One Direction

Sziasztok! Itt a következő rész. Remélem tetszeni fog. Köszönöm az értékeléseket!
Bocsánat, most is kicsit később hoztam, mint kellett volna, de nem volt időm előbb megírni a részt. 
Viszont mostantól már csak hetente egy új rész lesz általában (ha több időm is lesz, akkor ugyan úgy kettő, mint eddig) ugyan is sokat kell tanulnom, meg más elfoglaltságok miatt sincs annyi időm. Szóval bocsánat, még egyszer, azért remélem még tetszik a történet és fogjátok olvasni. Annyi plusz lesz, minden résznél, hogy megpróbálom hosszabbra írni őket, így kicsit ellensúlyozni tudom, hogy egy héten csak egy rész lesz...
                                                                 Jó olvasást. :)

63. rész: The first day in London part2

*Joana*

- Ott vagyunk már? – kérdeztem, már vagy tizedszerre, de eddig Nialltől mindig ugyan azt a választ kaptam... : „Mindjárt”

- Igen. – mondta végül, én meg kíváncsian néztem körbe, hogy mégis hol lehetünk. Ugyan is igen... Eddig is néztem az utcákat, embereket és persze a kirakatokat, mivel most először járok Londonban, de fogalmam sem volt, hogy hova is mehetünk. Viszont mikor Niall felé fordultam megláttam azt, amiről azt hittem, hogy azért ennél kicsit kisebb, bár nem is tudom miért.

Elindultunk a London Eye felé, majd kivártuk, hogy mi kerüljünk sorra.

- Hölgyeké az elsőbbség. – mondta Niall mosolyogva, majd beszálltam a kapszulába, és Nialler pedig utánam. Ezután, már éreztem is, hogy emelkedünk felfelé. Én csak kíváncsian néztem mindenfele, miközben Niall mellettem állva, mindig arra felé vitte a tekintetét, amerre én is.

- Habár még sosem voltam itt, de mindig is tudtam, hogy London gyönyörű... – mondtam, mikor már majdnem a tetején voltunk. Niall hátulról átölelt, majd az állát a fejem tetejére támasztva kezdte el mondani, hogy mi merre van. Én figyelmesen néztem mindig arra amerre mutatott, de nem tudtam megjegyezni ilyen hirtelen mindent. A lényeget viszont tudtam, ami pedig az, hogy merre van a One Direction ház.

Az idő olyan gyorsan elrepült, hogy már körbe is értünk, és ki kellett szállnunk a kapszulából.

- És most merre? – érdeklődtem.

- Majd meglátod. – mondta mosolyogva, majd elindultunk, fogalmam sincs pontosan merre, mivel nem mondta el, hova megyünk. Csak sétáltunk és sétáltunk, miközben beszélgettünk, vagy éppen csöndben mentünk egymás mellett. Egy ideje már a Temze partján sétáltunk, mikor Niall megállt az egyik padnál, leült, és az ölébe húzott.

- Azt figyeld. – mutatott az ég felé, és ekkor megláttam, hogy mire gondol. Ugyan is a Nap pont akkor volt lemenőben, és gyönyörűen világította meg az egész horizontot. Én csak elmosolyodtam, és ujjaimat összekulcsoltam Niallével, majd hozzábújtam, és így néztük végig a naplementét.

- Ez gyönyörű volt. – mondtam még mindig mosolyogva, mikor Niallel szembe fordultam.

- Nálad biztosan nem gyönyörűbb. – mondta, szintén mosolyogva, én meg éreztem, hogy tiszta piros lehet a fejem, így zavaromban elnevettem magam, és már csak arra eszméltem fel, hogy az ajkai az enyéimhez érnek.

- Szeretlek. – mosolyogtam még mindig.

- Én is téged. – mondta Niall, mélyen a szemembe nézett, én meg elvesztem a kék szemeiben.

Ezt a pillanatot az zavarta meg, hogy kirázott a hideg, és ezt Niall is észrevette.

- Fázol? – kérdezte, és már készült is levenni a pulcsiját, de én megfogtam a kezét.

- Nehogy levedd, mert megfázol. Inkább, nem megyünk sétálni egy kicsit még? – kérdeztem, mire ő adott egy gyors puszit, majd elindultunk hazafele.

Miközben sétáltunk, egy nagy sikításra lettünk figyelmesek, én konkrétan nagyon megijedtem, mert egyáltalán nem számítottam, hogy majd valaki egyszer csak pár lépésre tőlünk sikítani fog.

- Uhh, bocsánat, csak eddig mellettetek sétáltam, és most vettem észre, hogy úristen... – kezdte el mondani a lány, de annyira örült, hogy szinte ugrált egy helyben.

- Nyugi! – nevettem el magam.

- Oké, huhh... Bocsánat még egyszer. Csinálsz légyszi egy fotót? – kérdezte tőlem a lány, és én már nyúltam is a telefonjáért. – Persze, ha csak nem baj. – fordult Niall felé.

- Miért lenne baj. Gyere ide. – mondta Niall miközben a kezét a lány felé, nyújtotta. Csináltam pár képet róluk, lett vicces, és egész normális kép is.

- Nagyon szépen köszönöm. – mondta a lány, miközben már nézte is a képeket.

- Nagyon szívesen. – mondtam, miközben Niall mellé léptem.

- Joana, ha nem lenne baj, veled is csinálhatok egy képet? Sokat jelentene nekem. – mondta a lány, viszont én már annál elakadtam, mikor elkezdte a mondatot. Komolyan tudja a nevem?

- Ööö... Persze. – mondtam végül, még mindig meglepetten, majd Niall csinált egy képet rólunk.

- Akkor én nem is zavarok tovább. További szép estét, és Joana, én nagyon bírlak, ne hallgass az utálkozókra. - mondta mosolyogva. – Sziasztok! - köszönt el.

- Szia. – mondtuk szinte egyszerre Niallel, és mi is elindultunk.

- Azon lepődtél meg ennyire, hogy tudja a neved? – kérdezte nevetve Niall, én meg csak bólintottam egyet. – Mielőtt elkezdesz kombinálni, hogy honnan tudhatta, csak szólok, hogy én írtam ki.

- Mit írtál ki? – torpantam meg hirtelen.

- Semmit. – nevetett Niall.

- Most már mondd el! – mondtam, de ő csak ment tovább, így én meg mentem utána. – Mit írtál ki? – kérdeztem újra.

- Majd ha hazaértünk megtudod. Nem nagy szám amúgy, nyugi már. – nevetett még mindig.

Innentől már csöndben mentünk csak egymás mellett, miközben azon gondolkoztam, hogy mit írhatott ki Niall.

- Hallod, az ott nem... – kezdett bele a mondatba Niall, de itt abba is hagyta. Abba az irányba néztem amerre ő, és ekkor megértettem miről beszél.

- Zayn. - vigyorogtam. - Tudtam, vagyis inkább tudtuk Ellával!! – mondtam, lehet kicsit hangosabban a kelleténél, de azért reméltem, hogy ők nem hallották meg. Igen... ők, ugyan is Zayn nem volt egyedül.

- Akkor ezért sietett annyira. – mondta Niall.

- Már ideje volt, hogy leessen. – nevettem el magam, bár igazából már azt hittem, hogy rég leesett neki, de ezek szerint nem.

- Úúúúú – nézett Niall még mindig Zaynék felé. 

- Ne úúú-zál, inkább menjük, gyere. – mondtam, miután észrevettem, hogy miért is csinálta ezt. Igazából én nagyon, de nagyon örültem ennek az egésznek, de Niallerből kinézem, hogy képes odamenni hozzájuk, szóval folytattuk utunkat hazafele, vagyis... Azt hittem. Niall még gyorsan visszafordult és csak annyit kiáltott, hogy „Zayn”.

- Te. Nem. Vagy. Normális. – mondtam minden szót kihangsúlyozva, de végül én is elnevettem magam. – Akkor se vagy az. – mondtam mikor Niallon láttam, hogy épp készül valami okosságot közölni velem, ami szerintem annyi lett volna, hogy „Háháá tudtam, hogy tetszett.”

Csöndben sétáltunk hazafelé mikor Niall egyszer csak elnevette magát.

- Mi az? –kérdeztem, miközben befordultunk az utcába.

- Semmi. – nevetett még mindig, mire én szerintem még értelmetlenebbül nézhettem rá.

- Hát jó... Mondom, hogy nem vagy normális. – nevettem én is, miközben benyitottam a házba.

- Heeey Niall, épp időben jöttetek. – jött oda hozzánk Andy, ahogy bementünk a nappaliba. Ekkor vettem észre, hogy a twitcam közepére estünk be. Ellenkezni fölösleges volt, mivel megmondták, hogy legalább egy kicsit maradjunk, szóval leültünk mi is a laptop elé, és köszöntünk.

Nagyot néztem, mikor megláttam a nézők számát, és zavarba jöttem.

- Biztos, hogy akarjuk most ezt? – súgtam oda Niallnek.

- Hát már nincs választásunk. – nevette el magát. – Nyugi már. – mondta mikor végig simított a hátamon.

Én meg tudtam, hogy igaza van, fölösleges izgulnom. Egy kis idő elteltével, rájöttem, hogy tényleg nincs miért.