Two Girls And One Direction

 Sziasztok! Mint ahogy ígértem hamarabb hoztam a következő részt. Remélem tetszeni fog. :) Nagyon köszönöm a komikat és az értékeléseket is. <3

                                                                 Jó olvasást. :)

37. rész: The worst night in my life... or not?    

*Joana*

- Ott vagyunk már? – kérdezte Ella, vagy tizedszerre.

- Még nem. – válaszoltam.

- Legalább mondd el hova megyünk!! – nyavalygott. Én csak mosolyogtam rajta. Tényleg elég hosszú ideje sétáltunk már. Szinte biztos voltam benne, hogy közelebb van az a hely, ahova megyünk, de tévedtem... – Joana, ha... – kezdte el mondani Ella, de megcsörrent a telefonom.

- Igen. – vettem fel.

- Szia! Nagy baj lenne, ha egy kicsit húznod kéne az időt? Még sehol sem vagyunk az egésszel.

- Nem. Mindent megteszek, hogy minél később érjünk oda. – szinte már suttogtam, nehogy Ella meghallja, és rájöjjön valamire. – Siessetek! – mondtam, majd kinyomtam a telefont.

- Ki volt az? – kérdezte Ella.

- Anyu hívott, hogy holnap el kéne mennem, vásárolni, mert üres a hűtő. - Jobb ötletem nem volt, így ezt válaszoltam. Majd csöndben sétáltunk tovább. Direkt kicsit lassabban mentem, és közben azon gondolkoztam, hogy mivel tudnám még jobban húzni az időt. Hisz már nem voltunk messze a megbeszélt helytől.

- Na, jó. Nem tudom, hogy hova megyünk, de nem is érdekel. Most azonnal haza megyek. – fordult vissza Ella.

- Nem mész te sehova! Mindjárt ott vagyunk. – húztam vissza. Majd egy nagy sóhajjal, de folytattunk utunkat.

*Ella*

Már vagy ezer éve sétáltunk és csak sétáltunk. Kezdett elegem lenni ebből az egészből. Legalább elmondaná, hogy hova megyünk, de nem, mindig azt a választ kapom, hogy „Majd megtudod.” Esküszöm, ez lesz a legutáltabb mondatom életem végéig!

- Nyugodtan befejezheted a mérgelődést! – szólalt meg Joana egy idő után.

- Én nem mérgelődöm...

- Ismerlek Ella... Most nagyjából olyanokat mondasz magadban, mint „Elegem van ebből az egészből.” – mondta, úgy, hogy hasonlítson a hangja az enyémhez. Elég viccesen hangzott, más helyzetben még nevetnék is rajta, de nem most. Hirtelen elővette a telefonját. Gondolom valami üzenetet kapott, mert olvasott valamit, és nagyon mosolyogni kezdett.

- Mi az?

- Semmi, csak Niall küldött egy üzenetet. Na, siessünk, mert késésben vagyunk. – mondta, majd gyorsabbra vette a tempót. Kicsit furcsán néztem rá, mert nem értettem, hogy miért kell hirtelen sietnünk.

Már majdnem megkérdeztem, hogy ott vagyunk-e már, mikor egy kivilágított fa fényét láttam meg. Alatta pedig egy asztal volt, megterítve. Gyönyörűen nézett ki.

- Joana, minek jöttünk mi ide? Biztos, hogy jó helyen vagyunk? Mert én nem vagyok benne olyan biztos. Sőt szerintem húzzunk el innen, mert valamit tuti megzavartunk... – mondtam, majd észrevettem, hogy Joana nincs mellettem. Hova tűnt el ilyen gyorsan? Párszor körül néztem, hátha valahol meglátom, de sehol sem volt. Mint aki felszívódott. - Joana! Hol vagy? Hallod, ez nagyon nem vicces! – mondtam kicsit hangosabban, hogy bárhol is legyen a közelben, meghallja. Semmi válasz nem jött, kezdtem megijedni...

Elővettem a telefonomat, hogy felhívjam Joanat. - Hátha csak szívat és valahol a közelben csörögni fog a telefonja. – gondoltam. Pont a hívásra akartam rámenni, mikor elsötétült a telefonom.

- Remek... – motyogtam magamban. Lemerült. Pont visszaraktam a kistáskámba a mobilom, mikor két kar fonódott körém hátulról. Ismerős volt, ahogy megölelt az a valaki. Na meg persze az illata. Szívem majd kiugrott a helyéről, mikor rájöttem, ki van mögöttem. Majd hirtelen megfordultam. Igazam volt.