Jó olvasást. :)
49. rész: You don't even know him!
*Ella*
- Ella gyere vissza légy szíves! – hallottam anyu hangját, ahogy
lentről felkiabál utánam. Nem válaszoltam, nem akartam vele beszélni. Joanara
néztem, aki a falnak dőlve ült, a fejét Niall vállára döntve. Anyu mindenképp meg fogja látni a srácokat, és
még jobban ki fog akadni. Bár bevallom, hogy már nem is érdekel, ha meglátja
őket...
Csak azt nem akarom, hogy kellemetlenül érezzék magukat miattam.
Ezért inkább nem kockáztattam. Egy nagy sóhajjal kibontakoztam Harry
öleléséből, és pont elindultam volna lefele a lépcsőn, mikor megfogta a kezem,
és magával szembe fordított.
- Majd én beszélek vele. Mindent elmagyarázok. – nézett a
szemembe.
- Dehogy beszélsz vele. Te itt maradsz... – mondtam határozottan.
- Aha, és akkor te lemész, hogy majd még jobban kiborulj. Na azt
már nem... – fogta meg még erősebben a kezemet. Nagyon jól esett, hogy így
törődik velem, de most mi történne, ha lemennék? Hisz mégis az anyukám... Plusz
ennél jobban már nem tudok kiborulni.
- Ti bementek a szobámba én meg megbeszélem anyával ezt az egészet.
– mondtam. Ő erre magához húzott, és megcsókolt.
- Ella, ha te nem jössz le, én megyek fel! Beszéljük meg ezt az
egészet normálisan, ké... - hallottam, ahogy anya megint szól, hogy menjek le,
de a mondatot nem fejezte be. Rossz érzésem támadt, és megszakítottam
csókunkat, majd Harry szemébe néztem, volna... Ő nem rám, hanem mögém nézett,
pontosabban a lépcső felé. Hirtelen megfordultam, és anyával találtam szembe
magam. A lépcső aljában állt, és szerintem, majdnem felrobban, olyan mérges
volt. - Ezt mégis mire véljem? Egy előszülinapi csajos buli, hát persze, mi más
lenne egy fiúval, vagy talán öt fiúval?! Mondd csak mindannyian, itt vannak?
Vagy, várj, inkább nem is akarom tudni... Most csalódtam benned Ella. Nem
hittem volna, hogy úgy fogsz hazudni, miközben az emeleten nem csak Joana van!
Szemrebbenés nélkül hazudtál nekem! Én nem így neveltelek! – mondta anya, az
egyre rosszabbul és rosszabbul eső mondatokat. Éreztem, hogy a szemem megtelik
könnyel, és a könnycseppek egymás után folynak végig az arcomon. Úgy beszélt
velem, mint még soha. Nem kiabált, nem is mondta mérgesen. Normális hangnemben
beszélt, mintha egy idegen lennék csak neki. Teljesen rideg volt, és csak a
csalódottságot láttam az arcán... – És te fiam? Neked nem Londonban kéne lenned?
Úgy tudom, hogy igen sok koncertetek lesz mostanság, és arra próbálni is kell,
vagy nincs igazam? Ja és Ella, még azt is elfelejtetted mondani, hogy hol
voltál tegnap este! Jól érezted magad? Óó, hát persze, biztosan! Hisz az a kép
mindent elárul! – folytatta. Én megszólalni nem tudtam, mintha nem is az én
anyukám állna előttem. Mintha ez az egész csak egy rossz álom lenne, de nem...
Ez a valóság, és tényleg ilyeneket mond nekem.
- Mrs. Hewitt, kérem. Hadd magya... - szólalt meg Harry, de anya
félbeszakította.
- Mit? Mégis mit akarsz megmagyarázni? Én nem fogom bevenni a
hazugságaidat, mint a lányom! Mondd, mégis hányadik a sorban? Második,
harmadik, vagy talán ne... – kezdett bele anya megint a monológjába, de én ezt
már nem bírtam tovább.
- Elég! Hagyd már békén! Nekem mondhatsz bármit, felőlem le is
tagadhatod, hogy a lányod vagyok, vagy mit tudom én, de Harryt hagyd békén!!
Nincs jogod ilyeneket mondani neki! Nem is ismered!! Fogalmam sincs, hogy most
mi a bajod, de az, biztos, hogy aki most előttem áll az nem az én anyukám. Soha
nem beszéltél még így velem, és általában mindig mindent meg tudtunk normálisan beszélni! Most is
megtehettük volna, de te csak szidni tudsz
mindenkit!! – mikor befejeztem a mondatot, elengedtem Harry kezét, és berohantam
a szobámba. Önző dolog, de nem akartam senkivel se beszélni... Egyedül akartam
lenni. Fogalmam sincs, hogy történhetett meg mindez, de soha nem gondoltam
volna, hogy valaha is a saját anyám fog így beszélni velem. Most komolyan
mondom... Ez nem ő volt, aki így beszélt velem, vagyis velünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése